Történt egyszer egy közeli világban,
hogy a Fekete király az emberek világában nagy ünnepséget rendezett. Megfogadta, hogy mindenkit vendégül lát hét héten át,
bárki is téved be hozzá.
Pont ebben az időben vetődött arra a hét bölcs,
akik a hét világban folyton vándoroltak.
Bizony halál fia lettek volna máskor,
de a király most örömmel látta őket.
Udvariasan megkérdezte tőlük, mi a szívük vágya,
ám azok csak egy kis kenyeret és innivalót kértek.
A király csalódott, hogy ennyivel beérik a bölcsek,
de azt hozatott nekik, amit kívántak.
A bőlcsek ahogy kipihenték magukat, rögtön a király elé járultak:
– Felség! Amiért ilyen jó voltál hozzánk,
szeretnénk tanítással meghálálni! – mondták.
Kedves tőletek, de ugyan miről tanítanátok?
Megvan mindenem: hírnév, gazdagság, hatalom!
A hét bölcs egyike így szólt: – Felség!
Vajon mikor alszol, tied ez a gazdagság, hírnév és hatalom?
A király elgondolkodott – Nem, valóban nem az enyém.
A következő bölcs ezt kérdezte:
– Vajon, Felséged tudja-e,
meddig élvezi pontosan még a gazdagságát, hírnevét és hatalmát?
– Nem tudom – mondta komoran a király.
A harmadik bölcs ezt kérdezte:
– Felség! Most bizonyára boldog,
hogy bírja a királysága gyümölcseit.
De vajon, tudja-e meddig fog fennálni a királysága?
– Nem – nézte a földet egyre keserűbben a király.
Nos – szólt a negyedik – őfelsége bizonyára biztosan tudja,
hogy meddig adnak még a jövőben boldogságot a királyság örömei?
– Bizony azt sem – felelte a király szomorúan.
Az ötödik így faggatta tovább a királyt:
– Felséged meg tudná mondani, miért lett ilyen szomorú,
ha mindene megvan és boldognak mondja magát?
– Talán, a minden tudás hiánya az, ami boldogtalanná tett.
Felséged téved – mondta a hatodik,
– sem a mindentudás, sem a földi gazdagság,
nem tesz igazán maradéktalanul boldoggá,
mert egy hangyányit sem tud a dolgokon változtatni,
ha nincs ott az ideje.
De még ha ott is az ideje sem lehet teljesen megváltoztatni,
vagy a múltat eltüntetni.
Akkor hát mondjátok meg, mi az,
ami igazán boldoggá teszi az embert? – roskadt magába a király.
A hetedik mosolygva bátorította:
– Nagy király! Íme, elmondok neked egy példát,
amiből könnyebben értheted, mi tesz igazán boldoggá.
Ha valaki rózsát ültet, akkor szüksége van a jó földre,
mint felségednek a gazdagságra és minden vele járó kényelemre.
Aztán szükség van vízre, ami élettel teliti a rózsát,
mint ahogy felséged is a szeretet által él igazán,
és általa kap igaz álmokat is.
Továbbá, fontos hogy ki legyen gyomlálva a rózsa mellől a gaz,
ahogy felséged is gyomlálhatja a kártékony gondolatokat,
és így igazságosan gyakorolhatja hatalmát.
Ezután kell még a nap is,
hiszen a virágok mindig arra fordulnak, amerre a napsugár.
Felséged is akkor fordul jó irányba,
ha a hitét is mindig a világosság felé fordítja,
így az mindig elegendő tudással látja el.
A rózsának még szüksége van a trágyára is.
Attól lesz erős, ha a nem kívánt, közönséges síkért,
tudással trágyázva termékeny földre fordítjuk.
Felséged, ha ugyanígy,
mindenkit egyformán szeretve cselekszik és szól,
akkor a szenvedélyes elméjét, tudással termőre átfordíthatja.
Ha így tesz az ember, akkor a rózsa,
dacára a zord forró hideg időnek, viritani fog.
Csak úgy, mint felséged boldogsága is,
akár a múltbéli, vagy jövendő sorsa éri is el.
A legfontosabb azonban a rózsának,
ha szívből jövően becézik, érintik,
mert akkor fog tündökölni.
Csak akkor fog, felséged is igazán boldog lenni,
ha bár a rózsa az ujját szúrja,
a tüske helyett önmagát, képes tökéletesen a szívével érinteni.
A szív tudása nélkül, nincs meg ez,
az elme tüze nélkül, nincs meg amaz.
Ahogy a virág is csak akkor szép,
ha mindent a megfelelő időben megkap.
Végezetül az a rózsa,
ami a felséged szívében gyökerezik és elméjében virágzik,
túlnő időn és halálon és talán egyszer az életen is.
A fekete király szeméből egy könnycsepp fordult ki.
Aztán megköszönte a tanácsot,
és utána békével elengedte a bölcseket.