Valamikor a mennyei király országában létezett egy nagy vashegy,
amely rögtön a smaragdtenger és a kristályerdő mellett volt.
Csodás hegy volt az,
kimozdíthatatlanul ott állt már az idők kezdete óta,
és emiatt mindenki nagy becsben tartotta.
Egy alkalommal, mikor a király vágtatva kikocsikázott,
a Földanya megremegett és hirtelen égzengés földindulás kerekedett.
A hegy megrepedt, majd egy szikla hasadt ki belőle.
A szikla gurulni kezdett,
és a hatalmas hegy tenger felöli oldalán egy szirten
inogva megállapodott.
Ott aztán a szél ringatta a tenger felett,
mint ahogy az anya a gyermekét.
Akkoriban élt ott egy ezüst sárkány a közelben,
aki a tenger felszínén fel-le úszó holdfény tajtékából született.
A sárkány a hullámok tetején játszott,
és közben önfeledten nagyokat ugrált.
Ahogy így játszadozott,
a farkával megbillentette a sziklát,
a szikla pedig ráesett egy hatalmas cetre.
A vén köveshátú gerincén pozdorjává tört a szikla.
A cet így szólt:
– Hallod-e, szikla komám!
Születésed óta fájdalmas vándorlásban volt csak részed,
ráadásul az igazi utazás sosem ér véget!
Igen, tudom, kegyetlen hozzád az élet,
de majd kárpótol a szenvedésért mikor a drágakővé csiszol!
Mindezt úgy mondta a cet fennhangon,
a kavicsokra tört sziklához beszélve,
hogy a sárkány is jól halljon mindent.
A sárkányok köztudottan nagyon szeretik az értékes holmikat,
így érdeklődve közelebb került a cethez.
– Ugyan, miért szólongatod azt a követ te cet!
Nem mozdul az, nem hall semmit, nem él!
Biztos nem is fog válaszolni neked! – jegyezte meg a sárkány.
– Mit nem találtál mondani barátom!?
Hogy ez a kő nem mozogna!?
Hiszen egészen a hegy tetejéről utazott idáig!
Ha közelről figyeled, elmeséli a történetét.
Ha idejössz, magad is hallhatod mit mond.
Azt meg, hogy ő nem él,
szerintem igazán rossznéven vette, ez a gyönyörű drágakő!
– mondta a cet.
A sárkány most már nagyon kiváncsi lett
és egészen közelment a cethez.
– Hadd halljam, mit mond! – suttogta a sárkány.
A cet ekkor jól megsuhintotta a sárkány feje búbját,
mázsás farokúszójával.
Az csak kóválygott és annyit mondott a cetnek:
– Te gaz! Becsaptál! Nincs is itt drágakő!
Miért vágtál fejbe, hiszen nem ártottam neked semmit!
A cet pedíg így szólt:
– Nem én voltam,
csak az a kavics rakoncátlankodik, aki imént még drágakő volt.
Az ember észre sem veszi, olyan gyorsan változnak a dolgok,
– folytatta a cet.
– Ami ma értékes, holnap értéktelen.
A minap még hegy volt, aztán szikla lett.
Aztán valaki széttörte rajtam a sziklát kavicsokká.
Ahogy a feledékeny elfelejti a tetteit és kezd egy másikba bele,
úgy változik idővel a hegy is, rakoncátlan kaviccsá,
aztán meg homokká, bármilyen kimozdíthatatlan is.
A sárkány észbekapott, mert azért értette a tréfát,
bocsánatot kért a cettől, és dolgára ment.
A mennyei király közben visszatért a kocsikázásból
és ezt kiáltotta ki a kocsijából:
– Hej tüzes pej! hej csillagok!
a hegyre is fel – felvágtattok.
Arra, merről felbaktattok,
az időből is hegyet raktok,
s leromboltok, házat raktok,
úgy az idő is majd belőletek rak hegyeket.