Ki ne hallott volna, a mennyei birodalom vashegyéről,
amely, ott tornyosodott a hetedik világ közepén?
Északról, a smaragdtenger mosta a partját,
amerről meg a nap nyugodott, a kristályerdő ölelte át.
Azért hívták vashegynek, mert minden alkonyatkor a nap,
vörös zsarátnokként világította meg az erdőt,
ettől olyan volt mint a leggyönyörűbb rubin és jáspis.
Nos, ebben az erdőben élt valamikor egy tűzmadár.
Ennek a tűzmadárnak az volt a szokása,
hogy nappal beutazta mind a hét világot,
éjszaka pedig, a mennyei birodalom három legfelsőbbikében,
valahol, megpihent.
Amikor megpihent, elszenderedett,
és akkor a lelkének a másik fele ezüst medveként kelt fel.
Ez a medve is barangolt a hét világban, csak éjjel,
és a tűzmadárral szemben a lenti világban tért nyugovóra.
Amikor álmodtak, azt vélték álomnak amit a másik lát,
bár soha nem találkoztak.
Egyszer az történt, hogy a tűzmadár,
a kristályerdőt behálózó folyóhoz ment inni.
A vörös hullámok ringatózását látván
és a parthoz ütemesen csapódó tajték hangját hallván,
félálomba merült.
A víztükörben megpillantotta az ezüstmedvét
és kiváncsian szólt hozzá: – Ki vagy te,
és miért viselem a te arcodat?
A medve így szólt: – Azt én biztosan nem tudom, csak érzem.
Az én arcom a te árnyékod,
a tied, az meg nekem délibáb.
A madár elgondolkozott,
majd így szólt hunyorogva a medvéhez:
– No akkor, testvér, látjuk egymást,
úgy három nap múlva, a galamb órájában!
A medve hitte is meg nem is, amit álmodott,
de mikor felébredt, felment a kristályfolyóhoz.
Ahogy halászni kezdett,
egyszer csak egy dobot dobott ki a víz.
Rajta volt az álombeli madár négy tolla,
és ott volt, a medve saját maga is,
ahogy minden este a hét világba,
leereszkedik egy fekete nap egy kanyargós folyó között.
Erre a jelre, már az ezüst medve is biztos volt benne,
hogy igazából van testvére.
A harmadik nap, a tűzmadár is elment a folyóhoz,
éppen akkor, amikor a napot eltakarta a hold.
Hirtelen sötétség támadt,
és abban a percben megjelent a medve is a tűzmadár előtt.
A folyó partján az alakjuk szikrát vetett, majd elhalványult,
nem is maradt utánuk más, csak füst.
A palotájában a mennyei király,
arra riadt fel délutáni pihenőjéből,
hogy valami csípi a jobb szemét.
Az egyik minisztere odasietett hozzá:
– Felség, csak nincs valami baj!? Az egyik szemed könnyezik!
Ugyan, dehogy! – csak ez a fránya pipadohány aludt ki,
az füstöl ennyire.
Na adjál csak egy kis tüzet a kandallóból!
azzal a király, visszaszenderedett még egy kicsit.