Amit halálnak hívtok – csak a kivetítés megszünése, de az aki vetít folytonos.. A tudat továbbra is létező…

Az utolsó pillanat,
az utolsó pillanat félelme…
A veszteség illúziója
és annak a nézőpontnak a félelme,
amiből a nézőpontod táplálja illúzióját…
És Te, ebben a pillanatban ragadva hiszed,
és hiszel a halál illúziójában…
Minden végnélküli és minden véges…
Ez a paradox önmagában igaz,
és egyik a másikba folyik
és eredő, mint minden,
mi világodban létezik…
Egy végtelenített képsor,
egyik a másikból ered…
Ezeket a képeket töltöd meg érzéssel,
– az érzéseiddel..
Amit halálnak hívtok –
csak a kivetítés megszűnése,
de az aki vetít folytonos,
a tudat továbbra is létező…
A kivetítést –
a tudat és a tudati programok,
a lélek részek programozódása,
és szinteknek megfelelő tér – idő sík,
ami behatárolja – ill. szűri…
Valójában egy nagy óceán, ami hullámzik…
Hullámzó energia, minden információval….
Amit Ti múltként, jelenként és jövőként,
az időbe korlátozva elképzeltek
ill. bekorlátoztok,
a linealitásotok korlátja….
A tudat szintednek megfelelően
meghatározva – és megtörve
ezt a valójában folytonos létezést…
Az aki most, ezt mondja,
és benned szól,
a jövőbeli Éned kivetülése…
A pillanat a pillanatban,
– a tökéletes szinkron…
Kép a képben – Egy egységben,
benned szólva – s rólad…