Egy rendes dögbogár….

Volt egyszer egy fekete erdő, a mennyei király birodalmában.
Az erdőben pedig, lakott egy pacsirtacsalád.
Gyönyörűen tudtak énekelni,
és mindíg akkor melengették meg az erdő lakóinak szívét,
mikor a legnagyobb szükség volt rá.
Azonban egy irgalmatlan fekete farkas, mind felfalta őket.
Nem is maradt utánuk más, mint egy-két morzsa és tollak.
Ami az egyiknek szomorúság, a másiknak öröm.
Így történt,
hogy a fakó dögbogárnak igen kellemes nap ígérkezett.
Éppen nekiállt, hogy eltakarítsa a farkas dúlásának nyomait,
de minduntalan sóhajtozások és sajnálkozások hangját hallotta:
– Ó, szegény szerencsétlenek!
Jaj, hova lett az a dallam!
Milyen kár! Olyan kedvesen énekeltek!
A dögbogár először csak mosolygott,
majd egyre jobban elkeseredett, végül már igencsak dühbe gurult. Persze, máskor is hallott már hasonlókat,
de most aztán megelégelte.
– Ami sok, az sok! Én is vagyok valaki!
Hát engem senki nem vesz észre?!
Pedig, ha én nem vagyok, akkor jönnek a betegségek.
Kiáltásaira nem érkezett válasz.
Úgyhogy elhatározta, itt a tettek ideje.
Majd ő is lesz olyan szép és jó, mint a pacsirták!
Ahogy vándorolt nagy mérgesen, meglátta a medvét.
Nahát – gondolta – a medveélet nem is olyan nehéz,
mivel a medvét mindenki megbecsüli.
Ez egy rendes bogárnak megfelelő élet!
Így hát nagy cammogva ő is elindult, hogy medveként éljen.
Csakhogy, a medve még cammogva is,
egy fertály órán belül mérföldnyire lehagyta.
A bogár megint magára maradt, és ismét elfutotta a méreg. Szerencsére, nemsoká meglátott egy rókát.
Most gondolta okosabb lesz, ha rászál a róka hátára,
és onnan néz majd ravaszan ide oda.
Hiszen a rókát is sokan becsülik az eszéért,
ez az élet akkor biztos rendes bogárnak való.
A róka hátán utazott egy darabig,
és már kezdte is ravaszdinak érezni magát,
azonban a rókának meg csiklandozni kezdte a hátát a bogár,
és az első fánál ledörzsölte magáról a potyautast.
A dögbogár ismét magára maradt.
Kénytelen volt mást keresni, hogy vágyai tárgya legyen.
Ahogy továbbvándorolt, a bíborfolyóhoz érkezett.
A folyó partján volt, egy másik dögbogár egy fűszálon.
Annak igen megtetszett az, amelyik éppen a víztükröt nézte,
és egy pisztráng életére áhítozott.
A fűszálról leszólt a másiknak:
– Ó, te szépség, legyünk egymáséi!
A rendes dögbogárnak viszont olybá tűnt,
hogy a pisztráng mondja ezt neki.
Úgy gondolta, semmi kétség,
hiába a félelmetes víz, ez az ő élete.
Jövök már szerelmem! – kiáltotta, aztán a vízbe vetette magát.
Ahogy a vízbe esett, a pisztrángok darabokra tépték.
A fűszálon pihenő dögbogár pedig csak ennyit mondott szomorúan:
– Milyen kár, pedig olyan rendes, jóravaló dögbogárnak tűnt!