Az álmatlan álom manó….

Volt egyszer a mennyei birodalomban egy erdő,
amit kegyetlen erdőnek hívtak.
Ennek az erdőnek a közepén volt egy tisztás.
A tisztáson sok boszorka pipacs nőtt,
kékes vörös szőnyegként, szinte mindent beterítve.
De különleges pipacs volt az ám!
Aki elhaladt ott, az bizony mind egy órára álomba ájult.
Volt is ebből kalamajka!
A nyúl a farkas elől szaladva, ugrás közben aludt el,
ahogy az őt üldöző farkas is.
A nyúl a farkas hátára esett, így aludták álmukat édesen.
A medve szájában a lépesmézzel szenderedett el.
Történt egyszer, hogy egy manó tévedt a tisztásra.
Hatalmas karikák voltak a szemei alatt, és igen mogorva volt.
A karikái amiatt voltak, hogy ugyan a birodalom összes lénye
neki köszönhette az édes álmokat,
nem akadt senki, aki neki álmot hozott volna.
Ő volt az álommanó, aki mit sem sejtett a varázslatos helyről.
Ahogy belépett oda, egy mély verembe pottyant,
ami egy sárkány odújába vezetett.
A manó csak zuhant, gurult, hengeredett és közben mélyen elaludt,
és akkor sem ébredt fel, mikor oda perdült éppen a sárkány orra elébe.
A gond csak az, hogy ha egy álommanó elalszik,
akkor a világon mindenki álom és ébrenlét között reked,
amíg a manó föl nem ébred.
Érezte ám ő, hogy valami nincs rendben,
dehát semmit nem látott csak sötétet.
– Hol vagyok? – kérdezte önkéntelen is álmában beszélve.
A sárkány félig tudta csak nyitni a szemét,
és látta ugyan a kis fickót,
de mozdulni nem tudott csak lassan beszélni.
– Hát itt előttem – és hosszan kifújt,
amitől a manó átborult a másik oldalára.
– Ne vedd zokon, de hol van az itt?
– Hát az orod előtt, te pupák – suttogta a sárkány.
– Akkor miért nem látlak!?
– Mert nem vagy ébren!
– Az nem lehet, mert én sosem alszom…vagy mégis? – kérdezte bizonytalanul a manó, aztán felnevetett: – Na, várjunk csak!
Ha én alszom, akkor hogy lehet, hogy te hallasz?
– A sárkányok mind tudnak effélét – mondta a szörnyeteg.
– Jaj nekem, sárkány!
Fel kellene ébrednem! – kiáltotta rémülten a manó.
– Nos, azzal nem ártana sietned,
mert amíg alszol, mindenki se élő se holt – hörögte a sárkány.
A manó leült a sötétben, és kezébe temette a fejét.
– Felébredni, felébredni! – ismételgette
– te sárkány, azt hogy kell? Én olyat még sosem csináltam!
– Kinyitod a szemed és kész – mondta mérgesen a szörny.
Alighogy ezt kimondta, a manó kinyitotta álmában a szemét,
és így álmodni kezdett.
Egyszerre egy ködös réten találta magát.
– Sikerült! – ujjongott a kis fickó.
– Még nem! – mondta unottan a sárkány.
– Hogyhogy nem? Itt vagyok a tisztáson!
– Hogyne – mondta a sárkány – csakhogy még álmodban!
– Nem segítenél? Ez nekem nem megy!
– Na jó – recsegte a sárkány.
– Először is feküdj le valahová, hunyd be a szemed,
aludj el, aztán meg ébredj fel! Érted!?
– Nem – válaszolt kisvártatva a manó,
– azt hiszem, már semmit sem értek!
A sárkány felfortyant:
– Te manó! Én felfallak, ha nem csinálsz valamit!
– Na, na, csak semmi falás, már csinálom is!
Elalszom … most sötét van … most kinyitom a szemem,
– sorolta az apróság, a szörny viszont végkép kijött a sodrából:
– Na, mondd már, mi van?!
– Most itt vagyok… vagyunk itt manók végtelen sokan,
és folyamatosan alszunk és kelünk! De melyik vagyok én?
– Hát amelyik beszél! – sziszegte a szörny.
– És most?
– Most én sem tudom, hol vagy!
De azt ajánlom, siess, mert éhes vagyok!
– Már csinálom is, azaz csináljuk … áh, mindegy!
Akkor most nem alszom, de nem is ébredek fel.
Jé, az egyik én integet nekem!
A sárkány dühösen prüszkölt egyet, amitől a manó megperdült,
de úgy, hogy az odú falába verte a fejét.
– Már csak ez kellett, most meg elájult!
A manó azt érezte hogy zuhan, aztán lebeg,
aztán hirtelen minden csupa fény lett.
– És most? Most! – Ismételte.
Aztán a fényben egyszerre volt medve és méz, nyúl és farkas,
manó és sárkány.
Amit korábban sérelemnek vélt, most megértette.
Ami rossz volt, most hirtelen jó is lett.
– Most felébredek!
Hirtelen megéledt a világ, és többet senki nem látta a manót,
pedig ezután is ott volt mindenki szívében.
Mint a fény, amit meglát az ember mikor felébred az álmából.