A boszorkány fésűje….

Volt egyszer, a smaragdtengeren egy sziget.
Ezen a szigeten élt, egy szép boszorkány.
Mindennel megáldotta a sors,
amit csak fehérnép kívánhatott: – gazdag volt, elbűvölő és okos.
Egyetlen dolog kerülte el, a gyerekáldás.
Emiatt aztán folyton búslakodott.
Egyetlen valamirevaló varázsló sem akart egybe kelni vele,
mert hiszen rögtön kiszagolták, hogy miféle kórság is ül rajta.
A boszorkány gyakran utazott el a szigetről,
és többnyire nem egyedül érkezett vissza,
de, sosem volt rá példa, hogy valaki,
csak úgy magától, meglátogatta volna.
Egy hideg éjszakán viszont,
amikor ő maga az orrát sem dugta volna ki,
egyszer csak kopogtattak az ajtaján.
Az ajtó előtt egy tündér állt.
– Nocsak! Nocsak!
– Hol jársz erre, ahol a madár se jár? – kérdezte a boszorkány.
– de ha már ide tévedtél
– akkor kerülj beljebb és halljuk, mi járatban vagy!
A tündér belépett a boszorkány házába,
és nagy búsan válaszolt: – Valójában téged kerestelek!
Messziről jöttem, a vashegyen túlról,
ahol egy bölcs teknős azt mondta,
hogy csak te segíthetsz rajtam.
Azt a jóslatot kaptam tőle,
hogy az én szerelmem csak akkor teljesül be,
ha a tizenhetedik tavaszom előtt találkozom a kedvesemmel.
Nem tudom merre keressem őt,
és már itt a tizenhetedik ősz a nyakamon! – mondta a tündér,
majd, hangosan zokogni kezdett.
Hát, ez bizony valóban nagy baj!
Én ugyan senki fiának nem szoktam segíteni,
de a szerelem olyan dolog, amit én is fontosnak tartok,
– duruzsolta a boszorkány,
és közben a kondérjában levő vízre pillantott.
Nos, kedvesem! – kapta fel a fejét aztán,
lenne gyógyírom a bajodra, de cserébe, én is kérnék valamit!
Add nekem kölcsön a lelked egy darabját.
Ha jól számolom, pont hat hónap van a születésed napjáig,
addig, kapnál az én lelkemből.
Engem, nem sújtana az átok és lehetne gyermekem,
te viszont így eljutnál oda, ahova a szíved húz.
Mindent megadok! – kiáltott fel örömmel a tündér.
Lassan a testtel! – emelte fel a mutatóujját a boszorkány,
még nem mondtam el mindent!
Tudd meg, hogy kígyóvá kell változnod,
de olyan hatalmad lesz a lények felett,
hogy minden kívánságod első gondolatra teljesítik,
így biztosan célba jutsz.
Így is akarod? – a tündér bólogatott.
Na akkor, kis tündér tűzd a hajadba ezt a fésűt !
A tündér úgy is tett, és nyomban kígyóvá lett,
majd a kis kígyó csillogó szemekkel,
indult is az ajtó felé.
Aztán ne feledd! – kiabálta utána a boszorkány,
– a szerelem szép dolog, a jövendölés meg bölcs,
de hiába minden, ha az akinek szól még nincs kész rá.
Néha, csak az idő az igazi orvosság.
Ahogy elsiklott a kis kigyó a boldogsága felé,
a boszorkány abban a pillanatban szépséges tündérré vált.
Nemsokára talált is magának való embert,
a mennyei király bálján.
A varázsló nem sokat beszélt, de annál jóképűbb volt.
A boszorkány nem sokat teketóriázott,
mert a legény is gyakran viszonozta a csábos pillantásokat,
gyorsan elbájolta a varázslót,
és még azon az éjszakán egymáséi lettek.
Ahogy az lenni szokott, negyven hétre,
meg is lett a pásztoróra gyümölcse,
mert az átok most nem hatott rájuk,
legalábbis az nem, ami eddíg a boszorkányt sújtotta.
Lett is nagy meglepetés,
amikor a boszorkány egy aranytojást hozott a világra,
aztán a tojás egyszercsak megrepedt
és egy kis aranysárkány bukkant elő belőle.
– Hát, te aztán nem az vagy akit vártam!
– kiáltott fel a boszorkány fejcsóválva,
– de akkor is az enyém vagy!
Az a furfangos apád jól átvágott! – Ej! Tudhattam volna!
hiszen a sorsa elől, még varázslattal sem menekülhet az ember.
Ha gödörbe kell esni,
mindenki éppen csak annyit tehet hogy megválasztja,
egy kisseb vagy nagyobb gödör legyen az, ahol pórul jár.
Így hát a boszorkánynak végül teljesült a vágya,
ha nem is úgy ahogy kigondolta.
Ő és a kis sárkány boldogan éltek amíg meg nem haltak.