A szenvedély poloskája…

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy róka.
Ez a róka, messze földön híres volt, a csavaros eszejárásáról.
Különösen akkor volt ravasz, amikor megéhezett.
Persze szinte mindig éhes volt, így aztán,
ez egy igazán ravasz jószág volt.
Történt egyszer, hogy mélyen a sivatagba vándorolt,
élelem után keresgélve, de mivel nagyon meleg volt az idő,
ezért igen erősen meg is szomjazott.
Miközben, már éppen azon gondolkodott,
hogy elhagyta a szerencséje,
meglátott egy majomkenyérfát, és előtte egy tavacskát.
Megszaporázta a lépteit és remélte,
hogy nem a délibáb játszik csak vele.
Amikor odaért a fa közelébe, akkor látta,
hogy nincs ott semmi délibáb, ráadásul,
egy jókora oroszlán pont a majomkenyérfa tövében szunyókált.
Az oroszlán körül,
a kevésbé szerencsés utazók és hátasaik csontjai fehéredtek.
A róka gondolt egyet, és kiáltozva odament az oroszlánhoz.
– Ó jaj! Jajjajaj! – kiabálta,
és szörnyen szomorú arcot vágott hozzá.
– Hát te meg mit nyavalyogsz itt!?
– Szerencséd, hogy épp most ettem!
– Hordd el innen az irhádat míg szépen vagyunk!
morogta az állatok királya.
Ó, dehogy akarom zavarni Felséged pihenőjét!
Csakhát jaj! Nagy a baj! – jajveszékelt tovább a róka.
Na, nyögd már ki mi az a nagy baj! – csattant fel az oroszlán.
A róka, még közelebb merészkedett
és úgy súgta az állatok királya fülébe:
– Felség! Szörnyű ragály ütötte fel a fejét!
– A szenvedély poloskája pusztít mindenütt!
– Ahol megjelenik, ott nem marad egy lélek sem!
Hát az meg miféle jószág?! Hogyan győzhetne le az engem?!
– kérdezte csodálkozva az oroszlán.
A róka úgy csinált, mintha erősen gondolkodna.
– Mindjárt eszembe jut, hogy is volt,
csak megnedvesítem a számat, hogy jobban forogjon a nyelvem,
– azzal ivott a tó vizéből, és rákezdte:
– Előszőr a tigris múlt ki, kifordult a bundájából.
– Aztán az elefántnak nőtt be az ormánya,
– utána a medve …
– szörnyű volt látni, Felség! – füllentette a ravasz róka.
Az oroszlánnak látszott,
hogy felkeltette az érdeklődését az amit hallott.
Oldalba bökte a rókát – No!? Hát mi történt vele!?
Folytasd már, hé! Ne kelljen már mindent kihúzni belőled!
Hát, azt is megcsipte a szenvedély poloskája.
Senki nem tudott rajta segiteni, mert ez a poloska,
olyan pici, hogy látni csak a napfényben lehet,
mikor hunyorít az ember.
A medve meg egyszercsak … – sóhajtotta róka,
miközben a fejéhez kapott – jaj, de rosszul vagyok!
– Na, gyere egyél, itt egy nagy tevecomb,
– mondta atyaian az oroszlán – aztán ha jóllaktál, folytasd!
A róka, miután ráérősen befalta a húst,
elterülve ismét mesélni kezdett:
– Na, a medvének vége volt, megette magát,
pedíg, csak kettő poloska csípte meg.
Előszőr a beteg csak nagyon éhes,
aztán, mikor égető forróságot érez,
akkor már bizony közel a vég, Felség!
Mert, egyszercsak végeláthatatlan vágyak jelennek meg,
és a szerencsétlen végez magával.
Az egyetlen gyógyír,
ha a beteg kókuszpálmához dörzsöli magát!
Az oroszlán gyanakodva kérdezte:
– Hát te, hogyhogy nem lettél beteg!?
A kisebb állatok annyira nem ízlenek a poloskának,
de rögtön jöttem figyelmeztetni Felségedet!
– mondta erőltetett mosollyal a ravaszdi.
Nagyon jól tetted – mondta az állatok királya,
majd megtörölte a homlokát,
mert a nap már delelőre hágott, és igen égette a bőrét.
Közben igencsak megéhezett és hangosan kordult a gyomra.
A róka erre hangosan felszisszent,
és szomorúan kezdett nézni rá.
Az oroszlán először azon gondolkodott,
hogy milyen sok vágya lett hirtelen.
Megijedt, hogy talán már ő is elkapta a kórt,
és hunyoritva körülnézett maga körül.
Mikor, meglátta a napfényben táncoló porszemeket,
azt vélte a poloskáknak, és rémülten üvöltött fel:
– Ennek fele se tréfa! – azzal elfutott.
Miután az oroszlán elfutott,
a róka a hátára feküdve hűsőlt a fa alatt.
Arra gondolt, mindenkinek vannak teljesithetetlen vágyai,
csak ahogy az oroszlán, nem néznek vele szembe csak akkor,
amikor már késő.
Az oroszlán még ma is fut talán.
Ha, el nem futott volna,
ez a mese is tovább tartott volna.