Hordja a szél rádől az ég,
termetén rárángva még,
hogy a sár mély ízre tép,
tarthatna de mégse kér.
Arra vár hűs szikra borral,
szívbe szúrtan szavakkal,
róttat útjára rendes úrral,
széles szájjú szótlannal.
Erre ahogyan megleltem,
szerét ráveti a setét vég,
szeret sőt rávett szívem,
s abban már semmiség.
Hold és vér most kísért,
nem bűtől de ritmusért,
az vagyok bűszke aljas,
már az se csak fény éj.
Csak a csend ordít róla,
nincs apja sem jó anyja,
nincs már cudar sem jó,
nincs az sem csak az ó.
