Volt egyszer a valami és a semmi határán,
egy ezűst fényű fa.
Ez a fa olyan öreg volt,
hogy a gyökereit a világot szövő három pók fonalai is
csak részben fonták meg még.
Viszont a mennyei király, koronáját megemelve köszönt neki,
merthogy a fa koronája, bizony a király palotája ablakán is betekintett.
Történt egyszer, hogy a fába egy pimasz csimasz költözött.
Azért költözött oda,
mert a fa nedve igen meghosszabbította az életét.
Sok ideje ott is volt,
de mivel a poloskának nem az a természete, hogy örökké éljen,
ezért a fa, nemcsak hosszú élettel, de egy kórsággal is megajándékozta.
Akit ugyanis megérintett a pimasz csimasz,
azon rögtön eluralkodtak a szíve kívánságai.
Lett is ebből nagy kalamajka.
A birodalom lakói egyre másra kergültek meg,
ráadásul az azelőtt szép ezüst fényű fa is kezdett megfeketedni.
A mennyei király ki is hirdette,
hogy aki megtalálja a kórság titkát, azt megjutalmazza.
Jöttek is a vándorok, szerencsevadászok, királyfik, varázslók.
De ahogy felmásztak a fára, hogy keressék a baj okát,
a fán megmaradni bizony nem tudtak.
A fa ugyanis olyan makulátlan volt,
hogy azon semmi fogás nem esett.
Ha meg valamelyik fel is jutott a fára,
az meg eszét vesztette a fa táncára,
ami a sors szele miatt lejtett,
és amely minden gondolatát összekeverte annak,
aki felkapaszkodott rá.
Utoljára aztán egy táltos jelentkezett.
Az nem siette el a dolgot,
mert elsőre csak dobolt, énekelgetett egész álló nap,
utána meg elaludt a fa tövében.
Ahogy azonban felébredt szendergéséből,
a fa újra a régi fényében tündökölt.
A táltos ekkor bement a jutalomért.
A miniszterek kinevették.
– Na, itt a hétalvó!
De a király nem nevetett.
– Fiam! – mondta barátságosan – megkapod a munkáért jutalmad,
ha elmeséled, hogy csináltad,
mert én csak azt láttam, hogy álmodban elaludtál.
– Felség! Miután, ahogy mondtad, elaludtam,
mélyebb álomba zuhantam, hogy ne zavarjon a fa tánca.
Akkor a fa tetejére repültem,
de nem láttam mást, csak a fa szomorúságát.
Azután az alsó fertályához tértem.
Ott három pókot láttam, akik rokkán szőtték a meg nem szőttet. Egyikük fekete, a másik vörös, a harmadik fehér volt.
Azt mondta a fehér: – Már vártalak!
A fa baja, hogy a törzsét az apró kis szenvedély poloskája kínozza.
A vörös testvérem leejtett egy darabb fonalat,
abból lett ez a pimasz.
Menj hát békével, és tedd a dolgod!
Megköszöntem és tényleg megtaláltam a csimaszt,
pont ott, ahol a pók mondta.
– Gyere csak – mondta – beteljesítem a sorsod!
Mikor látta, hogy a fény álomképpel nem bír, megijedt.
– Mindenki él, ahogy tud!
Én sem tehetek mást. Ne bánts hát! – könyörgött,
de én kedvesen szóltam hozzá. – Tedd azt, ami a természeted!
Élj velem a barátomként igazán! – és nyújtottam a kezem.
– Mivel erősebb a szíved, nem tehetek mást, minthogy veled tartok.
De csak addig leszek veled, amíg egy tálból eszel velem!
Beleegyeztem és most, hogy megszabadult a fa,
itt vagyunk felséged előtt.
Azzal haját félrehúzván, megmutatta a királynak,
a fénylő ezűst színű bogarat, amely a vállán ült.
A király tapsolt.
– Na fiam!
Mostantól te legyél ennek a fának és a világnak gyógyítója!
Ameddíg jól végzed a dolgod,
cserébe tanácsot adhatsz a pókoknak, hogyan szőjék a fonalukat.
A táltos megköszönte az ajándékot
és új barátjával boldogan távozott.
Azóta is boldogan élnek ha meg nem haltak!