Volt egyszer egy kakukk,
aki a mennyei király gyümölcsöskertjénél lakott.
A kert csak úgy sugárzott a sok gyümölcstől,
amelyek mintha színes hegyikristályból lettek volna.
A kakukk azonban nem mehetett be a kertbe,
hanem a mellette lévő fekete erdőben múlatta a napjait,
ez a hely volt a legfélelmetesebb az egész mennyei királyságban. Mivel itt éjszaka, mindenfajta fura szerzetek,
griffek, turulok, sőt akár sárkányok is előfordultak.
Nappal aztán ezek eltűntek,
és a magas fekete fák között, madarak daloltak.
Az erdő közepén egy hatalmas gyertyán fa állt,
és annak az odújában lakott egy búbos banka.
Ez a madár sem közönséges madár volt ám,
hanem egy tündér búbos banka képében.
Ezt senki meg nem mondta volna,
hacsak nem néz a búbosbanka lábára,
merthogy azon bizony bocskor volt.
Éppen akkoriban jött el az ideje,
hogy az erdő madarai kiköltsék a fiókáikat.
A kakukk is elhatározta, hogy fészket keres a tojásának.
Jó szokásához híven az volt a terve,
hogy majd mással költeti ki, és nevelteti fel azokat.
Hát így történt, hogy ahogy keresgélt,
a tündér odúját találta a tojásának a legmegfelelőbbnek.
Le is rakta azt gyorsan, amíg a tündér nem volt otthon.
Az odú jó meleg volt,
mivel a tündér telepakolta jó meleg holmikkal,
a kakukk tojása ezért rendben kikelt.
Időközben a tündér visszatért otthonába,
és csodálkozva látta mi történt.
Aztán csak fogta a fiókát és elvitte az anyjához.
A kakukk nem tudta mire vélni a dolgot,
merthogy nem az volt a természete,
hogy felnevelje a saját porontyait.
A tündér viszont nem tágított,
mivel ő viszont nem volt igazi madár.
Bárhogy menekült a kakukk a tündértől, az a sarkában volt.
Aztán egyszer csak, mikor látta hiábavaló menekülnie,
odafordult a tündérhez:
– Mondd csak te búbos banka!
Miért üldözöl, miért nem fogadod el a természet rendjét?
A tündér a szemébe nézett a kakukknak és így válaszolt neki:
– Igazad van, a világnak valóban rendje van!
Mivel a kakukknak, a búbos bankának,
és valamennyi jószágnak saját világa van,
és azok annak rendje szerint élnek és mozognak.
Ez a természet rendje.
De van egy másik nagy törvény is, még pedig az,
hogy úgy élj ezzel a renddel,
hogy ne zavard meg a mások életét értelmetlenül!
Ennél fogva tehát mond meg nekem!
Van e a kakukknak csizmája? – kérdezte a tündér.
Nincs! – válaszolta amaz.
– Hát a búbos bankáknak bocskora?
kérdezte nyugodtan ismét a tündér.
Arról még nem hallottam, de neked az mégis van.
hát ez hogy lehet? – nézett csodálkozva a kakukk.
Az bizony úgy – mondta a tündér,
– ahogy a kakukkfióka a világ rendje szerint,
– csizmát növesztene ha én nevelném.
Azzal visszaváltozva tündérré,
a búbos banka megmutatta igazi valóját és így folytatta:
– De mivel a fiókád nem tündér,
– ő csak egy csizmás kakukk lenne,
– zavarná mások és saját életét is.
– Ez végül aztán a vesztét okozná.
A kakukk végre megértette a helyzetet.
Fogta a fiókáját és indulni készült,
de még egy utolsó kérdést tett fel a tündérnek:
– Miért van hogy több a természet rendjénél az a törvény,
amiről beszélsz?
A tündér elmosolyodott és igy válaszolt:
– Nem több csak fényesebb!
– Azért hogy ne csak nézz, de láss is!
Az utolsó szavaknál a tündér alakja lassan megfakult
és eggyévált az erdő színeivel.
A kakukk fejébe tovább visszhangoztak az elhangzottak,
majd egybefort az erdő hangjaival egyetlen morajlássá.
A kezdet hangjává, egy új kezdeté.