A vezér aki kéri és a Klári…

A délutáni lemenő nap fénye, mint tiszta ezüst,
csillant meg a Kozma utcához közel eső temetőben,
ahogy a hó mindenütt azt visszatükrözte.
Aztán egyszerre kihúnyt minden világosság.
Csak a mécsesek pislákoltak, akár a parányi szenjánosbogarak.
Az egyik kripta előtt két alak ült egy padon.
A nagyobbik egy ideje csak bámult maga elé,
a másik pedig most ült le hozzá.
– Szeretem a téli naplementét.
Olyan mint egy hűvös koktél meccs közben.
Ahogy ezt mondta, az újonnan érkezettnek,
ábrándozva a fejére támaszkodott.
A másik, aki érkezett,
bosszankodva próbálta rugdosni maga előtt a kavicsokat.
Valahogy sosem érte el őket,
és ettől aztán egyre inkább dühbe gurult.
– Megőrülök! Ma semmi sem jön össze!
Előbb a ruhámat hagytam el,
aztán azt is elfelejtettem hogy hol lakom!
– Mielőtt megőrül nyugodjon meg,
mert ahogy a rúgásait nézem maga inkább hátvéd mint center!
– próbálta vigasztalni őt alkalmi társa,
miközben áttámaszkodott a másik könyökére.
– Egyébként meg, a felesleges dolgok tűnnek csak el,
azok miatt meg nem érdemes aggódni!
Ó, milyen udvariatlan vagyok! Be sem mutatkoztam!
A nevem Győző.
A másik most egy falevelet próbált elkapni,
de ügyetlenül csak a levegőbe kapott.
– Örvendek, Kushiel vagyok!
Vidámabb társa most hátradőlt és az eget kémlelve folytatta:
– Fura név. Maga is az illuminátus tagja? Na mindegy!
Azt hallottam, hogy amit az ember egy hétig nem használ,
arra nincs is szüksége.
– Aha – mondta Kushiel,
aki egy gyász bogarat akart arébb tessékelni,
de persze sikertelenül.
Tehát, ha valaki hetekig éhezik, akkor nincs is szüksége ételre.
A lakásról nem is beszélve.
Hát nem gondolja hogy kicsit igazságtalan Győző ?
– Az igazság, hogy Isten akarja így – mondta a másik.
Tudja a hitem erőt ad, így nem igazán érzem a hideget.
Sőt az a helyzet, hogy tulajdonképpen semmit sem érzek,
csak éhséget. Ölni tudnék egy jó velőért.
Érdekes, valójában sosem szerettem,
de most nyilván Isten így akarja – vigyorgott vidáman a fickó, miközben széttárta a kezét.
Én ezt pont fordítva látom.
Szerintem nem Isten, hanem valaki mindig az oka a dolgoknak.
Én nem sajátítom ki Istent.
Az önző az ember, de nem Isten.
Legalábbis amelyikre én emlékszem.
– mondta tárgyilagosan Kushiel – Apropó emlékek!
Azt tudom, hogy valami tüntetésen voltam.
Azután, menhelyre nem mehettem,
utána pedig, kimaradt a huszonnyolcas villamos,
de utána semmire.
Csak a tüdőgyulladás maradt, tompa fájdalom szívtájékon.
– Na hiszen – nevetett a Győző nevezetű,
a fájó szívre egy kis kaland a gyógyszer.
Ott egy nő, szólítsa meg,
aztán meglátja minden rendbe jön a szívével.
Sőt ha szemfüles, a gyerek átlagot is megszaporázza.
A fiatal nő egy sírnál állt.
Kushiel elegáns akart lenni,
de csak alaktalan masszaként toccsant elő.
– Elnézést, tudna nekem tüzet adni?
– Kísértet! – sikoltott fel a nő,
majd elesett, beverte a fejét, és elájult.
– Rejtély megoldva – jelentette ki Győző viccesen,
– Maga egy kísértet!
– Maga meg élőhalott! – vágott vissza Kushiel.
Győző meghökkent. – Én?!
– Igen, éppen a feleségem vérét szopogatja, ami magára fröccsent!
Na húzzon innen! – rázta Kushiel az öklét.
Most már hárman nézték a nő testét.
– Kushiel tényleg te vagy! Azt hittem sosem látlak már többet!
– mondta egy női hang.
– Nahát! Ez meg..
– a király, akit tavaly temettek el!
– mutatott a nő szelleme Győzőre.
– Úristen! Tényleg élőhalott vagyok!
Az eddíg vidám figura, ekkor hirtelen magába roskadt.
– Örökké akartam élni.. Hát végül is..
A holdfényben,h két szerelmes némán ölelkezett,
egészen a hajnalpír első sugaráig,
majd aztán lassan feloldódtak a levegőben.