Szivárványból kendő….

A semmi határán túl, ahol a nap a delelőjét szúrja,
élt egyszer egy szabólegény.
Ez a legény olyan jól végezte a dolgát,
hogy nem is akadt párja vidéken.
Azt mondták róla, hogy még a szitát is úgy megfoltozza,
hogy dobolni lehet rajta és akkor sem szakad el.
Egyszer mikor a mennyei király hírét vette a szakértelmének,
rögtön hivatta magához a legényt.
– Hallom, ügyes kezed van! – mondta neki.
– Szóbeszéd az csak, Felség!- válaszolt neki a szabólegény.
– Majd elvállik – folytatta a király
és ravaszkásan felhúzta a szemöldökét,
– lenne egy feladatom a számodra.
A ménesem idegenbe ment, egy tigris démon elkötötte őket.
Az udvari jósok azt mondták,
hogy csak egy olyan bátor ifjú szerezheti őket vissza,
aki kellően jártas a szabótudományban.
Ha elvállalod a munkát, megjutalmazlak!
A legény kihúzta magát és így szólt: – Egyet se félj, Felség!
Mire a fecskék útrakelnek, én visszatérek,
– azzal vette a batyuját és már indult is,
de előtte még hirtelen a királyhoz fordult:
– Hanem Felség, ha lenne egy lova,
akkor talán hamarabb is megjárnám az utat.
A mennyei király azt monta neki:
– A lovaim mind oda lettek, de van egy varázshámom.
Ha felszerszámozol egy feketefenyőt,
amit mennykő döntött ki és meghúzod a gyeplőt,
azzal oda repülhetsz, ahova akarsz.
A legény megköszönte az ajándékot és útra kelt.
Ahogy ment, pont egy fenyvesen vezetett át az útja.
Talált magának megfelelőt fát,
de éppen egy medve tanyázott rajta.
A fiú gondolkodott, mi tévő legyen,
aztán elkiáltotta magát: – Utat a király vadászának!
Utat a király vadászának! – kiabálta,
miközben a varázshámot csattogtatta.
A medve egy medvedémon volt,
de ahogy felriadt a lármára, azt gondolta,
ennek fele se tréfa, menekülőre fogta a dolgot.
A legény csak erre várt.
Gyorsan felhúzta a hámot a fára és ráült.
A medve közben rájött, hogy lóvá tették,
és mérgesen baktatott vissza a fához.
Mire odaért,
a legény már a levegőbe volt és onnan integetett.
A medve dühösen odakiabált neki:
– Ha erre jöttél, vissza is erre tartasz majd,
és akkor elbánok veled!
A fiú kiadta a parancsot a hámnak: – A tigrisdémonhoz!
Ott is termett abban a percben egy óriási sziklahasadéknál.
A magasból látta,
hogy a tigrisdémon éppen hazafelé tart a ménessel.
Hát csak fogta magát és lefeküdt a kőre,
ami a hasadék előtt volt.
Mikor megérkezett a tigris,
hatalmasat üvöltve kérdezte a legénytől:
– Ki fia-borja vagy, hogy ide merészkedtél?
A fiú nem mozdult, csak tovább heverészett ásítozva.
A tigris még dühösebb lett,
és olyat orditott hogy beleremegett a föld.
– Most már aztán válaszolj vagy véged!
A fiú álmosan igy szólt: – Ugyan, hagyd el,
száz és egy napig harcoltam a medvedémonnal,
de mára kicsit elfáradtam.
Te amúgy sem tűnsz olyan erősnek mint ő,
várj a sorodra holnapig!
– Micsoda?! Méghogy erősebb?
Hol van az a cudar? – üvöltötte, majd elviharzott.
A legény nem sokat teketóriázott,
hanem összeterelte a lovakat.
Az volt aztán a csuda ménes!
Egytől-egyig táltos paripákat talált csak benne.
Ahogy lenni szokott, bátraknak mindig segítője támad.
Az egyik ló megszólitotta őt:
– Okos vagy te legény, de vigyázz,
mert csak egy fertály órát nyertél,
aztán ha nem lesz szivárványkendő,
amivel el tudunk tűnni a tigris elől,
akkor ütött az utolsó óránk.
– Hogyan szerezhetnék én olyan kendőt? – kérdezte a legény.
– Tudd meg te legény, a táltosok vére esőből,
bőrük homokból, csontjuk tiszafából,
lelekzetük napfényből, szőrük szivárványból születik.
Ha ügyes vagy, ezekből meg lesz a kendő – mondta a táltos.
Úgy is lett.
Mikorra megjelent a tigris,
a fiú és a ménes már a kendő alatt a határ felé tartott.
Nemsoká épségben hazaértek a mennyei országba.
A király gazdagon megajándékozta a fiút és megtette főlovásznak.
A kendő továbbra is az égen maradt,
és domborodik ma is bizonyságául annak,
hogy a ménes hol rejtőzött alatta.
Aki nem hiszi, járjon utána.