Fekete és fehér..

Történt egyszer, hogy a mennyei vezér lánya,
szerelembe esett egy démonherceggel.
Csak egy pillanatra látták meg egymást,
mégis e pillantás ereje kivetette horgos rabláncát,
hogy majd önmagára leljen téren is időn át.
Az uralkodó óva intette az alattvalóit az ilyen szerelemtől,
ezért, miután a szerelmesek meghaltak,
fehér jegenye és fekete fenyő lettek,
akik egymás felé hajlottak,
de sosem érhették el egymást.
A következő sorsban az egyik tündér,
a másikuk gonosz varázsló volt.
Ekkor gyűlöletük egymás iránt
már-már súrolta a szerelem határát.
Harmadszor oroszlán és áldozatává váltak.
Negyedszer az oroszlán zsákmánya vadásznak született
és elejtette az oroszlánt.
Így ment ez hosszú időn át.
De ahogy mondani szokták,
a víz utat talál a földben, ha már leesett az égből.
Így aztán egyszer,
újra mennyei kisasszonnyá és démoni herceggé váltak,
hogy most végre beteljesítsék a könnyeiket.
Abban az időben, a démon megmentette a lány apját,
az pedig, hálából hozzá adta a lányát feleségül.
Egymásra és otthonra találtak a semmi határán,
hiszen már sem az ég, sem az alvilág,
nem fogadta őket be.
Azon a helyen semmi más nem volt igaz,
csak a szerelem kettőjük közt.
A semmi határa különös és páratlan hely.
A gondolatok formálták a palotát, amiben éltek,
az ételeket, amiket magukhoz vettek,
és a pompát is, amivel egymásnak kedveskedtek.
A világban minden dolog,
örök időkig boldogságban tartana,
hacsak az ég alatt a teremtmények,
nem emlékeznének tetteikben a múltra.
Egyszer ugyanis,
vadászatot álmodott urának a leány.
Gondolatait finoman kilehelve,
hűs szellőként alkotta meg a valótlan valóságot.
Az ura pedig örömmel gabalyodott bele,
az álom határán táncoló fonalakba.
Itt a semmi határán ugyanis,
a dolgok érintést keresnek, a megszülető eszméletnek.
Ekkor történt, hogy a lány megrettent.
Meglátta az oroszlánt, a hajdani vesztét.
A vadász, amint megérzi a félelmet, maga is vaddá válik.
Egymás szemének tükrében meglátva,
ezer haláluk jajkiáltását,
úgy égtek el, mint táncoló jégdarab a tűzhelyen.
Alighogy a pillantás révbe ért,
egyikükben már indult, hogy meg se álljon a másikig.
Ha most képesek lettek volna, boldogságukat meglátni,
a világ kettétört volna,
és ők kristályfénnyé válva, soha el nem szakadnak.
De hát ott nem a boldogságot, csak a szerelmet keresték.
Ezért ami ezután jött, az csak szavak,
éber álmok, lidércnyomás,
és az étkek mint a mézes mérgek pirulái voltak.
A vágy, mikor elhagyja szívet,
akkor úgy kong, mint egy üres ház.
Bizony haldokoltak.
Először a démon.
Üstökének göndör fürtjei megőszültek, kihullottak.
Teste, fekete fénye megkopott.
Aztán jött a leány.
Szeme megfáradt, alakjára az idő súlyokat rakott.
A szerelem soha ki nem hűl,
csak a hitetlen ember kezébe, gyűlöletté forrósodik.
Most újra tündér és varázsló voltak.
Újra elszenvedték azt, amit előtte már eljátszottak,
sorjázva sorban sorsokat.
És amikor már azt hitték, rosszabb nem jöhet,
szavakká formálták meggondolatlan vágyaikat.
A semmi magába fogadta őket.
Ezáltal véget is érhetett volna történetük,
de a szerelem fura jószág, még a semmit is túléli.
Na nem úgy hogy lobog,
csak mint egy kósza gondolat: – „Még mindig téged látlak”.
És akkor újra megszülettek, kéz a kézben ölelkezve,
tudván tudva, józan boldogságban.
Nem ártott már nekik sem az idő, sem a tér,
sem a harag, sem fájdalom, szeszély,
hiába csalta volna az élet őket,
új kalandra az édes veszély.
Tudták újabb sem visz máshová,
csak a saját üres házába.
Igy a démon megcsókolta a leányt az vissza csókolt.
– A semmi határán pedig ahol csak sakkozunk,
hol a fehér s néha a sötét győz,
legyen ma a boldog döntetlen! – mondta maga elé a mennyei király.