Címke: könyv

A mennyei király egyszer kihirdette,
annak adja a lányát és fele királyságát,
aki kezébe viszi a napot és karjai alá veszi a holdat,
de közben táncot kell járjon úgy hogy a földön lába.
Tudta a mennyei király, csak egy nagy bölcs képes erre,
mert efféle próba az udvartartásán is kifogott volna.
De azért mikor híre ment a dolognak,
csak jöttek a különféle híres neves mesterek.
Varázslók, szent emberek, tudók, mondók,
táltosok, boszorkánymesterek, és így tovább.
Némelyik a gazdagságért, némelyik a hatalomért,
a hírnévért no meg az örök életért.
Mind póbát tett, de csúfosan felsültek,
mert csak részben vagy egyáltalán nem jártak sikerrel.
Ahogy telt múlt az idő, a kérők egyre fogytak,
a királylány meg egyre búsult,
hogy ha így megy tovább pártában fog maradni szégyenszemre.
Utoljára aztán egy remete és egy garabonciás diák maradt.
A remete már nagyon öregnek és tapasztaltnak látszott,
a királylány úgy sejtette, ez nem az ő keze miatt jött.
A garabonc pedig igen fiatal és szemrevaló volt
és a szeme is okosan csillogott.
Éppen beesteledett mire megérkeztek,
ezért a király másnap reggelre tette, a próba kezdetét.
A két jelöltet megvendégelték
és az istállóban együtt szállásolták el őket.
Az estebédnél azt kérdezte a mennyei király tőlük:
– Aztán hogyan kezdtek neki a dolognak!?
A remete azt válaszolta:- Királyom!
Én egy élet böjtjének erejével megtehetek bármit!
Az udvari népek felmorajlottak, és mind elismerően bólogattak.
A garabonc csak annyit mondott hetykén:
– Én úgy gondoltam majd olvasgatok kicsit!
– rikkantotta hamiskásan.
Na erre aztán a népek jól kinevették:- No hiszen!
Olvasással még soha nem csinált senki csodát! – mondták.
A mennyei király csak annyit mondott halkan:
– Na majd meglátjuk – azzal elvonult a hálószobájába.
Vége volt a vacsorának, mindenki lepihent.
A garabonc az istállóban a szekerén,
a remete nem messze tőle a földön.
Egyszer így szólt a fiú:- Te öreg!
Szerinted melyik a szebb ?
a királylány mosolya, vagy a keblének ringása?
Az öreg ezt mondta:
– Bolond vagy fiam, téged csak a véred hajt,
én ugyan nem futok a szoknyák után!
Nem látod az igazi kincset, amivel megválthatnád a világot.
A fiú elnevette magát – No hát, bátyámuram, meg ne bántódjon!
Nem érti látom mit kérdeztem!
Azzal elfordult és belemélyedt a könyveibe.
A remete száját elhúzva csak csóválta a fejét.
Másnap az öreg remete volt az első aki próbát tett.
Lehunyta a szemét, majd hirtelen elsötétedett az ég,
a nap ott termett az öreg kezében.
Még egyszer lehunyta a szemét,
és amint a levegőbe emelkedett, közben mormogot valamit,
egykettőre a karjaiba vette a holdat is.
De már ahogy a földre került, a tánc valahogy nem ment neki. Elbotlott a nap, a hold pedig visszakerült a helyére.
Akkor a fiú következett,
hiszen az öreg már elbukott a próbán.
A garabonc hóna alatt a könyvével az emelvényhez ment,
ahol a király és az udvar figyelte az eseményeket.
Egy szempillantás alatt fel pattant a királylányhoz,
elkapta a dereka alatt és leszökkent vele az udvarra.
Közben elkiáltotta magát a könyvének:- Zenélj lelkem!
A könyv meg kinyílt magától
és a fiú hangját hallatva dalba kezdett.
A fiú egyúttal kezébe fogva a leány arcát
megcsókólta azt, miközben táncra perdült vele.
A dolog oly hirtelen történt,
hogy a hallgatóság csak lassan ocsudott fel a kábulatból,
de aztán egyként hördültek fel.
– Akasztófára való! Hogy merészelted! Kiabálták dühösen.
A király nem szólt semmit, csak figyelte mit csinál a fiú.
A könyv felizzott és dalolt,
s ahogy dalolt közben ropta a táncot a királylánnyal.
Dalolj lelkem szép világom,
mosolyogj rám kis virágom,
fordulj reám napsugaraddal,
simulj hozzám holdudvariddal.
Kezemben a fényes orcád,
karomon ezüst holdas csodád.
Parázs vágyam lelkem a tiéddel oltva,
eggyé lesz mint esőt a föld befogadja.
Csókom a tanú ahogy a lábad ropja,
a táncot a földön, mig a dal kitartja.
Nincs nagyobb erő mint a vágy ezüst kútba,
gyengéd szoritásban, a napsugár zuhataggal.
A király erre már tapsolt és elnevette magát.
Megvan a győztes végre hát!
Így győzött a fiú könyvolvasással.
Aki nem hiszi járjon utána.