Ajala

Jó vagy rossz? Mindkettő és egyik sem..
Olyan sokan mondták már nekem, hogy nincs jó és rossz. Nincs tökéletes, nincs végzetes hiba és nincs öröm bánat nélkül. Fény sötétség nélkül.
Értettem, de sosem éreztem.
Meg igazából nem tudtam ezzel mi kezdeni. Ez nem egy megfogható dolog.
Az első találkozásunkkor, én nem akartam beszélgetni. Igazából azt szerettem volna ha Ildi eldönti mi legyen. Masszázzsal kezdünk vagy beszélgetünk…. Én azt szerettem volna ha ő dönt.
De belül tudtam, azt szeretném ha masszírozna.
Tartottam is az egész találkozástól, nem tudtam mire számítsak…de úgy gondoltam jöjjön aminek jönnie kell.
Beléptem Ildihez, és mikor a kezembe nyomott egy cetlit két szóval ledöbbentem: döntés, tétlenség.
Számomra olyan volt mint egy ítélet. Honnan tudta? Honnan tudhatta? Hogy stagnálok, hogy a magánéletemben ezer éve halasztok egy döntést, mert jó, mert megfelelő, mert kedves és imád. De nem az enyém. De nem merek dönteni… mert túl jó, hogy elengedjem, de másra vágyom….ezért Tétlen vagyok. Ítélet.
Aztán Ildi elmagyarázta, hogy én, aki amúgy a pontos, érzékletes megfogalmazások híve vagyok, igazából nem értem mit is jelent amit kaptam. Tétlenség. Nekem szitokszó…. Semmirekellőnek, érdemtelennek, léhának tartom magam tőle…. De mi van ha nem ezt jelenti? Ildi közvetített, és ezt kaptam:
Tét-len. Tehát nincs tétje….
Aha! Ez egy nagybetűs AHA élmény. Súlytalanná tett a felismerés, hogy igen, ez is lehetséges…. Ez is benne van. És ha tétlen vagyok, nem jelenti, hogy nem kell döntsek. De nem KELL. Hanem lehet. Nincs tétje. Többmázsa súlyt tettem ott le amit magamra pakoltam… összenyomott. De ott megjött a válaszom: akkor döntök amikor nekem jó. Amikor akarok. Amikor azt érzem. És bármit dönthetek. Szabad vagyok.
Ezzel feküdtem le a masszázságyra.
Elindult a zene, elindultak Ildi csodás kezei – nem mellesleg amire emlékszem ez volt életem egyik legjobb arcmasszázsa – és engem beszippantott valami.
Először csak megnyugodtam, lelassultam, hallottam a zenét, nem tudom felidézni mit, a testem itt ott bizsergett, valahogy megszűnt az idő. Nem tudom meddig feküdtem ott, meddig tartott a masszázs de elindultam a zenével….
Képeket láttam, testi érzetek társultak hozzájuk. Főleg magamról. Ahogyan ítélkezem magam felett. A szerepeimről.
Aztán egyszercsak megjelent- megjelentem mint egy fénylő, aranyfényben lebegő angyal, vagy félistennő 🙂 csodás arany szárnyakkal…leomló hajkoronával. Ragyogtam. Szép voltam és nyugodt, és …. tökéletes voltam…. A legjobb, legszebb, legcsodásabb énem.
Mindig szerettem volna azt érezni, hogy ez vagyok, ez van bennem, bennem lehet.
Ott volt, lebegett a térben és fantasztikus volt…
Aztán lezuhant.
Bele az óceánba, aminek a habjaiból egy fekete, sáros, olajos valami mászott ki. Egy nő…. Olajosan fénylő masszát húzott maga után.
Utáltam. Mindent beleláttam ami ellen dolgoztam. Amit sosem akartam magamban, minden rosszat, elítélendőt, mindent ami nem megfelelő. Ott mászott ki a vízből de rájöttem nem látom csúnyának. Egyenesen szép volt az az olajos massza rajta… nem taszított, de nem akartam, hogy legyen.
Azt az aranyló csodás tökéletességet akartam ami ott lebegett fent.
Ott volt ő is de valahogy az olajos sem tűnt el…
Küzdöttem, koncentráltam, mindent megtettem de ők csak ketten maradtak…
Nem értettem…
Sokáig tartott de nem tudom meddig. Megszűnt az idő. Küzdöttem aztán feladtam. Felkeltem.
Amikor felkeltem, nem értettem mit láttam, mi történt és mikor lett vége a masszázsnak. Mert valamikor vége lett de én ezt az egészet úgy éltem át, hogy észre sem vettem, hogy egyedül maradtam.
Ildi visszajött. Én sírtam. Nagyon intenzív élmény volt. És kudarc…. Kudarc, hogy nem tudtam a fénylő csodát megmenteni, hogy a másikat, azt a sötétnek bélyegzett olajosat nem tudtam elűzni. Hogy én már csak ilyen rossz vagyok. Menthetetlen. Bennem valami fundamentálisan el van rontva.

Aztán leültünk, és beszélgettünk. Sokáig. Az élményemről, a megélésemről és arról, hogy hogyan értelmezem.
És rájöttem, ezt sem jól. Valahogy úgy vagyunk összerakva, olyan elvárásokkal és olyan tévedésekkel, olyan tabukkal és súlyokkal terheljük magunkat, olyan irreálisan ítélkezünk magunk felett. Én is. Magam felett.
Mert amit láttam, igazából valóban én voltam. Sosem láttam még magam olyannak aki tökéletes, akiben ott van minden. Nő, intellektus, szépség, a fény, minden. Pedig minden pillanatban az vagyok. Csak ítélkezem és így semmi sem elég jó. Nem tudok ilyen lenni, nem tudom ennek látni magam, mert sosem vagyok elég jó. Magamnak.
Mert amikor a fekete olajos nő vagyok az is rendben van. Az is én vagyok.
A kettő igazából nem kettő. Ez egy. Yin-yang vagy a Fény és a sötétség. Nincs az egyik a másik nélkül. Azért nem láttam magam soha egy percre sem tökéletesnek, vagy jónak, mert sosem akartam meglàtni és elfogadni azt, hogy nem minden tökéletes bennem.
Igazából meg sem tudtam fogalmazni mi az, hogy jó. Mi jó bennem. Mert ehhez az kell, hogy lássam, mit tartok rossznak magamban.
Persze, ostoroztam én magam, de úgy igazán, teljesen, totálisan és mélyen nem mertem magamra és magamba nézni, hogy mit tartok rossznak.
És amíg ezt nem tettem meg, amíg ezt nem láttam, nem voltam hajlandó szembenézni magammal, addig nem születhetett meg az aranyló jóság sem.
Ezt kaptam ott: megkaptam előre az általam jónak tartott oldalam, hogy mikor jött a rossznak tartott, megijedjek, de hagyjam jönni.
Olyan akadályt küzdöttem le ezzel a lehetőséggel amelyre sosem mertem gondolni.
És akkor, a beszélgetés után megértettem a legfontosabb üzenetet: mindkettő én vagyok. És nincs kettő. Én egy vagyok. Bennem ez a két “oldal” egybeforr, eggyé válik, és nem rossz vagy jó. Csak van. Csak vagyok. Ilyen vagyok. És ez viszont jó. Úgy, ahogy van. Jó vagyok úgy, ahogy vagyok. Aranyló, szárnyas tökéletes nőként, aki néha olajos csíkot húz maga után a tenger habjaiból kiemelkedve.

Wégner Krisztina

---

Az utazás

Nem tudom jobban összefoglalni, bár olyan klisé.

De ahogy ott feküdtem Ildinél a masszázságyon, egyszer csak elindultam azon az úton ahol eddig valószínűleg soha nem volt bátorságom elindulni.

A halk zene, Ildi megnyugtató érintése, valami varázslat vagy én nem tudom mi…. de történt ott velem valami.

Végignéztem és átéltem, hogy mi lenne ha…. és egy valós képet láttam arról, ami valóban lehet, sőt lesz. Vagy már most is van.

Korábban arra vágytam, hogy valaki megmentsen, jöjjön és levegye életem terhét a vállamról, hogy azt lássam a szemében, aki lenni szeretnék, és ő tegyen azzá az emberré és nővé, akivé válni akartam, anélkül, hogy igazából megfogalmaztam volna ki is az a nő és éreztem volna mi is az az érzés. Nem tudtam, hogyan maradhatok erős és lehetek biztonságban úgy, hogy közben ízig-vérig nő vagyok. Nem volt rá mintám, nem volt rá példám és így nem volt megoldásom. A hiányból pedig nem lehet teremteni.

Aztán lefeküdtem egy egyszerű arcmasszázsra, és minden megváltozott. Mert hagytam, úgy hagytam, hogy közben teremtettem. Magamból, Ildivel. Megteremtettem a mintát. Egy mozit láttam, közben tudtam, hogy fekszem egy kozmetikai ágyon, mégis valóságos volt és átéltem, tudtam, hogy ez az. És végig éreztem… az egész mozi egy nagy érzéstömeg volt, amelyet bejártam, bejárhattam. És bátor voltam, mert elkezdtem, figyeltem, és voltam…. és nem tettem semmit.

Nem tenni, hanem lenni. Fogalmam sem volt, hogy működik ez. Ma már tudom, hogy bátorsággal, nyitottsággal, elengedéssel lehet. Hogy nem akarok irányítani, csak figyelem magamat, az eseményeket az érzéseimet, az érzeteimet…. és akkor csak úgy jön.

És akkor elindultam. Mély tiszteletet érezve az őseim – sok száz évnyi felmenőm – iránt, elvágtam azokat a köteleket, amelyek benne tartottak az ő sorsukban, amelyekről úgy éreztem a lábamra tekeredve húznak vissza. És felelősséget vállaltam, és elvágtam ezeket a köteleket. Megköszönve minden tanítást, minden tapasztalást, minden támaszt és erőt, amit kaptam. Visszaadva nekik a saját sorsukat.

Szabaddá tettem magam.

Majd bátran bezártam egy ódon keleti templom ajtaját, szeretettel visszanéztem rájuk, a múltjukra és a tanításaikra és elindultam. Féltem, hogy most mi lesz. Mi vár, mi történik. Hisz egyedül vagyok. Ettől féltem a legjobban. A magánytól. Majd rájöttem, hogy az egyedüllét felelősségétől is féltem. És akkor egyszercsak azt éreztem, hogy mindegy. Minden mindegy, csak a következő lépést kell megtenni, hogy csak menni kell, lenni kell és hagyni kell, hogy a dolgok történjenek, és akkor lesz valahogy. Elengedtem az engem agyonnyomó, a lehetőségeimet magamnak/magamban korlátozó kontrollt. Az akarást, hogy irányítsak és előre megtervezzek, és ezzel korlátozzak mindent. Magamat leginkább.

És mentem. Tengerpart, Ázsia, valahol a Távol-Keleten egy piac nyüzsgése…. és akkor rájöttem, hogy szeretem az életemet. Hogy jól vagyok, ahogy vagyok, hogy én ÉN vagyok. Az a nő vagyok, akire vágyom, hogy legyek….. és élveztem ennek a bizsergését, és nem nyomott agyon, hanem felszabadított. Szabad voltam és felelős és csak úgy voltam.

És akkor megjelent, hangtalanul mellém lépett, kézen fogott és vezetett, és a tengerparton összebújva simogatta az arcom, és akkor megint jött a félelem: na de hát én nyugalomban vagyok. Ez a nyugalom. Rettegés fogott el, hogy most megszűnök létezni, hogy megáll az életem, hogy itt véget ér valami….mert a nyugalom az azt okozza…. az maga a halál és a megszűnés számomra. Legalábbis eddig az volt.

Majd úgy döntöttem, hagyom. Hagyom, hogy beburkoljon, hogy szeressen, hagyom, hogy nyugodt legyek és csak leszek…. mert bármikor tehetem majd másképp, de most nem akarok, csak sodródok és engem vezetnek és ezt hagyni csodálatos. Jó itt. Jó a puhaság, jó a gyengédség, jó szeretve lenni, és jó nem vezetni, nem kontrollálni és nem tenni. Csak hagyni, hogy legyek….

Elindultunk és egy kertbe vezetett. Csodás cseresznyefákkal, virágoztak, tóval, csillogott a tükrében a nap.

Nem volt kétség bennem. Inkább azt mondom, hogy a kétség fel sem merült. Fel sem merült, hogy biztonságban vagyok e. Hogy szeretve vagyok e. Hogy szerethető vagyok e. Hogy rendben lesz e minden. Ezek mind mind eltűntek ezek a kérdések. Mert voltam. És bennem volt az érzés, én magam voltam az érzés, hogy ÉN RENDBEN VAGYOK.

Szeretem az életemet. Ott lépkedtem, a kezét fogva és rájöttem, hogy Szerelmes vagyok az életembe.

Nem miatta, nem más miatt. Magam miatt. Én az én életembe vagyok szerelmes. Az életemet szeretem. Ő pedig engem. Ezzel együtt, vagy ezt kiegészítve.

És akkor ott volt egy kisgyermek, egy kislány. Riadtság megint… most komolyan? riadtan ránéztem, de látnom sem kellett őt, mert egyszer csak megint jött a nyugalom, hogy ez így van jól, ez így teljes, ez nekem megy, és lehetséges. És akkor felvettem, a kezembe vettem a lányomat, aki körül ezernyi kicsi arany szikra csillogott és ez is rendben volt. És elindultuk, hárman, kézen fogva és mentünk. Mert ő vitt, én pedig élveztem, és hol csintalan vagyok, huncut, hol zsörtölődő, hol játékos, hol amilyen éppen lenni akarok, én, a lányommal, magammal és Vele….

És akkor rápillantottam, a férfire néztem és a szemében ott volt minden, amit valaha is álmodni mertem, amire vágytam, amit sosem tudtam elképzelni, megfogalmazni, vagy látni. Benne volt MINDEN. A tekintetében benne volt az értem való szerelme, a puhaság, a gyengédség, úgy nézett rám, csak azért ami voltam, hogy az leírhatatlan. És ehhez sem kellett lennem semmilyennek. Csak önmagamnak. Szerelmesen az életembe, játszva mindent, ami én vagyok, játszva magamért, belőlem és általam…. és ő ezt látta és nem tudott vele betelni. Én pedig őt láttam.

Család lettünk, csodás házban, láttam a mindennapjainkat, medence, tűzrakó, egy híd közelében, modern ház, egy pillanatra egy karácsonyfa és csak suhantam, voltam, ölelt, simított, szeretett, tudtam, hogy nem mindig sima és egyszerű, de bennem csak egy visszhangzott: szerelmes vagyok az életembe. Peregtek a képkockák egy életről, az életemről, amelyet megfogalmazni sem tudtam eddig, amit nem tudtam elképzelni, mert nem volt meg az érzés, az érzet és a tudat. De főleg a hit és a bátorság, hogy ez lehetséges. Így eddig nem voltak képek… Most lettek. Film lett. Csodálatos, meleg, és életszerű. Mert ez maga az élet. Az életem.

És akkor utaztunk, és ismét Ázsiában egy tengerparton találtam magam vele, miután szorongatta a repülőn a kezem, amitől én már nem is féltem annyira. És a parton ránéztem, és öreg volt… ősz és ráncos és csodaszép, és a szeme ugyanúgy csillogott, de volt benne egy könnycsepp, és én akkor rájöttem, hogy én most látom a pillanatot, amikor meghalok. Megöregedtünk. Boldogan, cinkosan, együtt, suhanva az életben. Eltelve az életem szeretetével, az életünkkel, a szerelemmel. Sajnáltam, mert nem akartam, hogy vége legyen. Jött a lányom, a férje, a gyermekeik, de Ő tartott az ölében és tudtam mi jön, de nem akartam, mert annyira szerettem ezt az életet…. és Ő csak mosolygott szomorúan, mintha azt mondta volna, lesz tovább…. és lehetett volna.

De eldöntöttem most ez nekem így jó. És akkor felültem a masszázságyon, a zene még mindig szólt, és kimentem Ildiért, és csak sírtam és potyogtak a könnyeim, mert olyat kaptam, amire sosem számítottam. Utaztam. A jövőmet láttam… vagy az életemet, a jelenemet. De ha csak láttam volna. ÉN VÉGIG ÉREZTEM az egészet.

Végre megvan, végre megértettem, végre átéltem… voltam ott. Tudom milyen lesz, értem és érzem azt az érzést, azt az állapotot, tudom és érzem mit jelent, hogy magamat szeressem és minden rendben lesz. Hogy én vagyok az a nő, akire vágyom, hogy legyek. Éreztem, hogy van olyan, és azt is tudom már milyen az, hogy boldog nyugalom és az nem a halál, hanem egy olyan élmény, amelyben az ősbizalom, az önszeretet legtisztább formában jelenik meg. Amikor nincs kétség, mert fel sem merül, hogy lehetne másként. Amikor nem kell tegyek, csak legyek de ez nem tétlenség és nem várakozás és nem valami stagnálás…. hanem aktív, és boldog és csodálatos állapot. És engem ezért lehet szeretni. És ezért én magamat is szeretem.

Sok mindent éltem át azon a kozmetikai ágyon, amit eddig elképzelni sem tudtam, mert nem voltam elég bátor vagy nem tapasztaltam meg még egy pici részét sem, így nem tudtam milyen lehet, hiányból pedig nem lehet teremteni. De mostmár nincs hiány. Bennem volt eddig is minden, de nem tudtam, és most előjött, megmutatta magát és mostmár mindig tudni fogom milyen. És tudom, hogy ez nemcsak lehetséges, hanem van.

Ma olvastam egy idézetet: „Ráébredt, hogy ki is Ő valójában, és minden megváltozott”

„She remembered who she was, and the game changed” (Lalah Deliah)

Az én játékom egy csütörtöki délután változott meg. Arcmasszázs közben. Egy meleg takaró alatt, halk zene szólt. És én mostmár tudom milyen. És tudom, hogy ez vár. Nincs több hiány. Hit van. És jövő.

Én vagyok.

Köszönöm Ildi.

Wégner Krisztina

---

Drága Ildi

A kozm(et)ikus

Olyan rég volt, amikor belecsöppentél az életembe komolyabban. Sokáig csak a feleségem kozmetikusa voltál, aki ilyen-olyan gyógyszerészi segítséget kért. S akkor 2010-ben egy decemberi nap téged hívott fel Enikő. Hitte, hogy Te tudsz segíteni. Én már akkor is a ráció csapdájában vergődtem, de úgy voltam vele bármi jöhet, ami segít. Meg az írások, amit akkor nem mindig értettem. Sőt most se értem, de a legutolsó beszélgetésünk, életem első arckezelése után helyre tett mindent.

Hála és Köszönet Neked és az Égieknek !!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Mindenért!!!!!!!!!!!!!!!

Szeretettel Ottó&Enikő

---

„Amikor először találkoztam Ildivel, nem tudtam eligazodni rajta.
Csak nézett rám és várta, hogy mondjak amit csak akarok.
Azt éreztem, hogy olyansvalaki ül velem szemben,
akinek nincsenek gondolatai, vélemenye,
de előítéletei sem és elvárásai sem…
igazabol nem tudtam hova tenni.
Aztan lefeküdtem és a kezei meg a hallgatása mindent „elmondtak”,
nem kellett beszélnie semmit,
tele volt gondolatokkal és érzésekkel az egész idő, ami ezutan következett..
S utána jöttek a kimondott gondolatai…
amiket csak úgy „tudott”, mégsem gondolt ki egyet sem…
Amik nekem szóltak, amik rólam szóltak…
Amikre épp szükségem volt!
Köszönöm, hogy nem gondolkodsz azon, amit épp megsúgnak Neked
és nem „kozmetikázol” át semmit!”
Bíró Edit

---

„…..nézem az arcát, látom befelé figyel. Feláll és kicsit tétován rám néz. Bólintok, menj csak. Füzettel és tollal tér vissza majd pár pillanat alatt kecses ujjai már szántják is a papírt. Ír…ír..ülök vele szemben és nézem. Az arca átszellemül néha a hihetetlenség tükröződik rajta, sokszor mosolyog hiszen tudja amit közölnek vele az olyan tudás aminek a birtokában senki sincs mégis MINDENKI tudja…”

Ildi a barátnőm, de nem vagyok elfogult vele kapcsolatban. Az üzenetek amiket átadnak neki olyan tudás, ami atomjaira bontja még a tárgyakat is. Minden témát érintő, más tudásnak jut a birtokába. A dimenziókon keresztüli átjárása teszi lehetővé a közvetítő szerepét. Sokszor kérünk segítséget tőle, ő pedig leül és írja is.

Köszönöm, hogy vagy Nekem, Nekünk az Emberiségnek.

Eda : )

---

Ildi maszírozását azoknak ajánlom , akik önmagukat és életük kérdéseit egy semleges, de magasabb nézőpontból akarják megérteni és megérezni.

4 évvel ezelőtt egy mélypontomon találkoztam Ildivel. Egy dolgot éreztem, vele kapcsolatban: jó helyen vagyok.  Ildi megmaszírozott, kiment a szobából és csak írt… egy üzenetet nekem. A szavam is elakadt, amikor felolvasta, azt amit írt. Földi elme ilyet nem tud 5 perc alatt összerakni, gondoltam. ☺ A maszírozás és az üzenet, együtt rádöbbentett , hogy ez az egész a lelkemnek szól és összekapcsol vele . Teljesen semleges nézőpontból, ítéletek és hitrendszerek nélkül nézhettem rá önmagamra. Ez volt a kulcs !

Addig, amíg személyiség szinten éltem, mindig hiány érzetem volt, nem éltem meg az életemet! A változás elindult, kiegyensúlyozott vagyok. Ildinek ebben nagy szerepe van. Hálás vagyok. Köszönöm neked.

Gedei Beatrix

---